Van még esélyünk? – NuadTeam

Van még esélyünk?

Veszélyben van az általunk ismert világ. Nem a koronavírus járvány óta és miatt. A veszély jelei már évtizedek óta felbukkantak, csak senki sem figyelt, kivéve kevesek, de őket erőből lenyomták. Most sem figyel senki, aminek hatása igen valószínű és ezzel egyidejűleg felfoghatatlan.

Véleménycikk

2018 októberében írtam meg a cikkemet a Világvége lassú lesz és fájdalmasan hosszú címmel. Az alapgondolatom az volt, hogy „A Föld nem tűnik el, de mi emberek hamarosan eltűnünk, és sajnos nem apokaliptikus hirtelenséggel, hanem lassú kínlódással. Ebben benne lesz a vízhiány, az éhezés, a háborúk, és a járványok is.”

Apu, kezdődik.

Nem vagyok pesszimista, és senkit sem szeretnék „levinni az életről” ezekben az igen nehéz időkben. A bezártság, a bizonytalanság, a jövőtől való félelem egészségügyi, gazdasági, politikai téren letaglózó. Ilyen mértékben életünkben először. Éppen ezért ez egy jó időpont az újragondolásra, a rendszerfrissítésre. Mikor kezdjük el erről az együtt gondolkodást, ha nem most? Nem pánikolni kell, hanem cselekedni.

Egy Covid-19 térkép (nem aktuális adatokat mutat)

Röviden és tömören: a jóléti társadalmakkal olyasmi történik, amit eddig csak ködös jóslatokban hallhattak, meg hollywoodi katasztrófa filmekben láthattak. Addig, amíg nem éreztünk a saját bőrünkön konkrét negatív hatásokat, addig minden rendben volt. A rossz tőlünk megnyugtató távolságban történt, csak egy hír volt a híradóban, utána megnéztük a Barátokköztöt, VELÜNK nem történhetett baj.

A fenét nem történt! A jóléti társadalmakban is már régóta folyamatosan történt, csak láthatatlan volt, még nem fájt, ezért nem is érdekelt senkit. Most viszont nagyon fáj. Mint amikor megkapod a diagnózist, hogy rákos vagy.

Meghalhatunk! Jaj! Meghalhat az anyánk! Meghalhat a kedves barátunk! Igen. És ez borzasztó. Én sem akarok meghalni, te sem akarsz meghalni, és azt sem akarjuk, hogy az anyánk haljon meg. Pedig a halál az élet része. A világ szerencsétlenebbik felén naponta robbantgatnak piacokon bombákat, meg malária és ebolajárvány van, háborúk, egyébként pedig éhezés, mindenféle. Hozzáteszem, hogy nyugaton csendes kaszásként hódítanak a szív- és érrendszeri betegségek, a rák mindenféle fajtája, a cukorbetegség, stb. De nem az összehasonlítás a lényeg, mert egyéni szinten mindegyik halál tragédia, távolról pedig statisztika. A világjárvány viszont valami új. Tűnhet úgy, mintha eddig TE nem lettél volna veszélyben, de innentől már nagyon is. Eddig a halálod egy távoli történet volt csupán, időd mint a tenger. Most ez megváltozott.

Még mindig személyekben gondolkodunk, nem tendenciákban. Ez a kijelentés rendkívül szívtelennek és érzéketlennek tűnhet, de igaz.

Elmondom, miért.

A túlélésünket – és most nem a Covid-19 járványra gondolok, mert ez csak egy tünet, ami a felszínre hozta a jéghegy csúcsát, hanem a fenntarthatóságra -, nem lehet úgy biztosítani, hogy a megoldási startégiánk annyi, hogy mindent állítsunk vissza a rendes kerékvágásba. Az ugyanis csak egy lassú öngyilkosság.

Egyértelmű tény, hogy az emberiség eddig minden csapást túlélt. Minden háborút, minden járványt, mindent. Éppen ez adja a sérthetetlenségbe vetett hitünket. És nemcsak túléltük, hanem megerősödve éltük túl, elárasztottuk a bolygónkat lassan nyolcmilliárd emberrel, annyira, hogy már az unokáink fejadagját is felzabáltuk.

Talán éppen ezért mindent úgy csinálunk, ahogy, és eddig semmilyen intő jel nem volt elég a változtatásra. Most sem lesz elég, ez sem lesz elég. MOST IS mindenki a régi kerékvágásba akar visszatérni, mert enni kell, a családnak is enni kell. Azonnal vissza mindent oda, ahol abbahagytuk, mert csak így tudunk majd eleget enni! (És nem csak enni akarunk, hanem zabálni).

Amerikában egyes politikusok azt nyilatkozzák, hogy ők inkább feláldozzák magukat a vírus oltárán, belehalnak, csak dübörögjön tovább a gazdaság, mert ők gondolnak az unokáikra. Ezzel párhuzamosan láthatjuk, hogy milyen, ha a vírus dübörög, ott az olasz példa.

De vajon ha nem egyes országokat nézünk, hanem a már globálissá fejlődött modern civilizációnkat, akkor érdemes – teszem fel a kérdést, nem állítok -, világjárványok ellen harcolni? Egyáltalán: a Covid-19 az egyetlen figyelemre méltó világjárványunk?

Ez egy fenntarthatatlan rendszer, recseg-ropog, és habár holnap még lesz mit ennünk, de holnapután már nem. Mi ezt még nem (még mindig nem) fogjuk fel a fejlettebb végeken. Azt hisszük, hogy a kényelmünk pontosan ugyanazon a szinten maradhat következmények nélkül, ahol eddig is volt. Na, itt a tévedés.

NE dübörögjön a gazdaság!

Megszoktuk, hogy irányítunk (eddig legalábbis megvolt az illúziónk, hogy azt tesszük, pedig dehogy). Most pedig, hogy az irányítás (érezhetően) kicsúszik a kezünkből, nem csak egyéni, hanem társadalmi, politikai, gazdasági szinteken is, totális a döbbenet. Nem csodálom.

Akarjuk az eddigit. De ez a pusztulásba visz, mi mégis akarjuk vissza, lehetőleg minél hamarabb. Még mindig nem hisszük el, mit hisszük, hagyjuk már a hitet, nem értjük meg, hogy ez a jelenség – a Covid19 -, tűpontos előzetese annak az egész estés nagyfilmnek, ami ránk vár szélesvásznon, dolby surrounban.

A járvány sújtotta világ nagyrésze bezárkózott és görbét laposít. Egy-két „renitens” gazdasági megfontolásoktól indíttatva (Svédország) más taktikát követ. Ott a vírus terjedésének lassítását és a sebezhetőbb csoportok védelmét a lakosságra bízták, csak az ötven fő fölötti összejöveteleket tiltották be. Elemzők, döntéshozók ugranak egymásnak, hogy melyik a jobb megoldás.

Szerintem mindegy. Teljesen mindegy.

Előbb említett országokban az összhatások letaglózó mértékben vetik majd vissza a rendszereket. Még csak elképzelni sem tudjuk, hogy mekkora csapást mér ez a STOP eddig megszokott életünkre. A Svédeknél még senki sem tudja, hogy mi lesz, az is lehet, hogy „megússzák” a nagy recessziót. Ami persze nem igaz, mert ha az összes többi ország nem ússza meg, akkor ők sem. De könyörgöm, ne dübörögjön a gazdaság!

Mert az emberiség már így is elterjedt ezen a bolygón, mint egy vírus. Sokan vagyunk. Rengetegen. Ezt tetézzük a mérhetetlen arroganciánkkal, önzésünkkel és rövidlátásunkkal. Majd mi azt tudjuk, majd mi azt megmondjuk. A frászt!

Nincs fenntarthatóság. Helyette van pazarlás, természeti kincsek elherdálása, hejehujahaj, egyszer élünk mentalitás. Elvevők vagyunk, nem megtartók.

Nincs születésszabályozás, de van felhalmozás, meg van hitel. Úgy zabáljuk fel a jövőnket, mintha lenne mit felzabálni.

Vannak, akik kapitalizmusban gondolkodnak, vannak, akik szocializmusban, nemzetállamban, (illiberális) demokráciában vagy diktatúrában. Mindegy. Tökéletesen hiábavaló és kontraproduktív. Mert ezek a rendszerek vezettek el oda, ahol jelenleg vagyunk, váltogatták egymást, próbálkoztunk velük, és mi lett az eredmény?

A fenntarthatatlan fejlődés a dübörgő gazdaság eredménye, amiben veszélyben a biodiverzitás, a levegőnk, az élelmünk, az ivóvizünk, az egészségünk, az emberhez méltó élet feltételei.

El sem tudjuk képzelni, hogyan lehetne egyszerűbben minőségi életet élni. Eltűntek az értékeink, nem tiszteljük a minket körülvevő bioszféra folyamatait, kizsákmányoljuk a Földet.

Vida Gábor emeritus professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja 1998-ban (!!!) született cikkében többek között arról is írt, hogy az önzés és a rövidlátás mértékei együtt változnak. „Az emberiség további sorsát meghatározó globális problémák (népességrobbanás, ivóvíz, éhezés, levegőszennyezés, szeméttermelés, bioszféra degradálódás, UV sugárzás, klíma-változás, terrorizmus, politikai instabilitás, fegyverkezés stb., stb.) gyors és egységesen elfogadott kezeléssel oldhatók meg. Másfajta tudományra, másfajta politikára van szükség. Az egymásra mutogatás katasztrófához vezet. A nemzeti érdek ma már nem lehet a legfelső szint.”

1972-ben, igen, ezerkilencszázhetvenkettőben, 48 éve történt, hogy „A növekedés határai” címmel kiadták a Római Klub nemzetközi tudóscsoport elemzését, amely igencsak vészjósló következtetést fogalmazott meg:

HA MINDEN A KORÁBBI TRENDEK SZERINT FOLYTATÓDIK, A VILÁG NÉPESSÉGÉNEK ÉS A TERMELÉS OKOZTA SZENNYEZÉSNEK A NÖVEKEDÉSE A XXI. SZÁZAD KÖZEPÉRE KATASZTRÓFÁHOZ VEZET.

Na, itt a katasztrófa!

Gerjesztett pánik? Bezárkózás vs. kijárkálás? Görbelapítás vs. exponenciális ugrándozás?

Nem látszik egyértelműen mindenkinek, hogy így vagy úgy, de éppen történik velünk, ami a fenntarthatatlan fejlődés eredménye? Azt hisszük, hogy ez a járvány miatt van? Nem, a járvány csak egy ravasz volt, mi pedig a füstölgő puskacső végén állunk.

Provokatív leszek. Minek megvédeni most egyesével az embereket, ha belátható időn belül úgyis kipusztul az emberiség nagy része? Érdemes gyógyítani, emberéletet hosszítani egy szakadékba robogó vonaton?

És még mindig a rendes kerékvágást akarjuk? Tényleg?!

Ki beszél arról, hogy mi lenne az az emberi élethez méltó minimum, ami felé törekednünk jó lenne globális szinten?

Hány politikust hallottál arról beszélni, hogy alapvető rendszer átalakításra van szükség világszinten? Hol a struktúraváltás? Az alternatív nézőpont? Még csak nem is beszélnek róla! Miért? Mert a politikusok arról beszélnek, amiért majd megszavazzák őket. Mert másról beszélni az nem hoz azonnali profitot, népszerűséget, hatalmat. Az emberek nem fenntarthatóságot, hanem azonnali kényelmet akarnak. A kígyó a farkába harapott. Az emberek a világnak ezen a felén hízódisznóként tartva fogyasztásukkal és a civilizációs betegségeikkel termelik a gazdasági potenciált. Az érték, hogy mid van, mennyit fogyasztasz, mennyire vagy trendi.

Tisztelet? Alázat? Empátia? Tudja valaki, miről beszélek?

Még elélhet egy ekkora embertömeg a Földön (talán), de nem ezzel az életmóddal.

Az embereket nem érdeklik az unokáik. Mit szépítsük? Ha érdekelnének minket, akkor nem így viselkednénk. Mindeközben vegánok és húsevők vívnak vérre menő csatákat, családtagok nem beszélnek egymással politikai hovatartozás miatt, „spirituálisok” tudnak nekiesni a materiális nézeteket vallóknak és fordítva, babakocsipártiak és hordozópártiak cibálják egymást a virtuális térben. Beszabadultunk a közösségi média küzdőterére, hogy kicsapjuk a felesleges energiáinkat. Élni nem élünk, csak azt hisszük, esszük a szemetet, mindenféle pótcselekvésekkel elfoglaljuk magunkat, közben tönkretesszük az egészségünket és a környezetünket és a kényelmünket akarjuk. Még, még még akarunk.

Egymásnak feszülünk egyéni és társadalmi szinten, és sok mindenre koncentrálunk, csak a megoldásra nem.

Tobzódunk, mint egy hároméves a dackorszaka közepén.

A megoldás? Az emberi élethez méltó minimum kialakítása, amiben nincsenek olyan mesterségesen generált vágyak, amik csak és kizárólag a felesleges fogyasztást fokozzák, amely felesleges fogyasztás aztán olyan termelésnövekedést eredményez, ami kizsigereli a Földet. De erről nem lehet egy mondatban írni. A profit, a kapzsiság, a kizsákmányolás, az elvevői viselkedés helyett megtartókká kéne válnunk. A probléma, hogy a teljes civilizációnk a halmozásra, a tulajdonra, az egyéni érdekekre épült. Erről szól az Izmáel című könyv is. Szemléletváltás, teljes paradigmaváltás nélkül nem megy. És hangsúlyozom, nem valami szocialista egyenlőségesdire gondolok, mint fentebb is írtam, ezek a rendszerek már mind leszerepeltek. A megoldást nem én fogom megtalálni. Bárcsak… Ez is egy összmunka, összefogás, közös gondolkodás eredménye lehet szakemberek, tudósok, pénzemberek és döntéshozók részvételével.

Mondom lassan, szótagolva: egy hajóban evezünk. A kecske meg a káposzta? Nemhogy jóllakik ÉS megmarad, hanem éhen hal és elfonnyad.

“Egy problémát nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, amivel azt létrehoztuk.” (Albert Einstein) De még lehetne változtatni emellett az embertömeg mellett is, hiszem, hogy lehetne. Csak nem így…