Fárasztó olyan környezetben élni, ahol a szabályok relatívak. Ahol lehet csűrni-csavarni, ahol valakire érvényesek, valakire nem, valamikor érvényesek, valamikor nem. Nemcsak fárasztó, hanem lehetetlen is.
Kicsiben és nagyban is tapasztalom ezt a relativitást, és végtelenül elkeserít a jelenség.
Pedig már a gyereknevelésben is az az egyik legfontosabb kapaszkodó, hogy vannak ésszerű szabályok, amikhez lehet alkalmazkodni, amiket be lehet tartani. A biztonságos fejlődés alapja ez. Amikor a kisgyereknek megmutatják, hogy eddig és ne tovább. Korlátok nélkül a szakadékba zuhanunk. Korlátok nélkül nincs szabadság! A viszonyítási pont elvész, akkor pedig honnan tudja az a gyerek, mi a követendő, mi a helyes, hogyan rakja össze magát, hogyan viselkedjen, mi lesz a tetteinek a következménye?
A szabályok fontosak, mert keretet adnak az életnek. A családinak, a munkahelyinek, a párkapcsolatinak, az országosnak, a társadalminak.
Manapság kétféle szabályféleséggel egyre gyakrabban találkozom. Az egyik a „gumiszabály”, ami ugyanolyan, mint a rigid és merev szabály, élhetetlen.
Az örökké változó, képlékeny gumiszabályoknál nincs lehetőség az alkalmazkodásra, sőt, szabálykövető viselkedésre sincs lehetőség, mert olyan dolgot nem lehet követni, ami egyszer így van, aztán meg úgy, az egyik embernél ilyen következményei vannak, a másiknál meg amolyanok. Amikor az egyiket büntetik érte, a másiknak szabad, amikor reggel ezt mondják, este meg azt, amikor leírják ugyan, de az értelmezés már homályos, amikor így is és úgy is lehet magyarázni. És ez a helyzet a szabálynélküliségnél is ezerszer rosszabb, mert képmutató és álságos, hiszen olyan, mintha lennének szabályok, pedig dehogy!
A szabálykövetés az nem olyan, hogy akkor tartom/tartatom be, ha nekem kényelmes vagy előnyös. Mert akkor szétesik a közösség. A párkapcsolat, a család, a társadalom.
Ha az oviban Pistike nem mászhat a mászókára, akkor Petike se mászhasson fel, ha azt mondják a szülői levelezőlistában, hogy már nincs idő újabb javaslatokat megtárgyalni a tanári ajándékokról, akkor 10 nap múlva ne kezdjünk el beszélni egy újabb szuper ötletről, ha lehet focizni, akkor lehessen táncolni is, ha nem lehet gyülekezni, akkor senkinek se lehessen csoportosulni.
Amikor azt harsogod, hogy az erőszak rossz, akkor tartsd magad ehhez minden helyzetben, és ne idiótázz le ismeretleneket vagy ismerősöket kommentekben, mert éppen nem értesz egyet velük. Ha az erőszakot elítéled, akkor ne legyél erőszakos sem írásban, sem szóban, sem cselekedetben. Akkor értsd meg, hogy az agresszió minden formájában agresszió. Álságos például, ha a családi erőszak ellen durván, kegyetlenül szólalsz fel, és az is álságos, ha egy állatkínzós videó láttán felkoncolnád az elkövetőt. Ugyanez a kategória, amikor vegánként azt hirdeted, hogy az állatokkal ugyanúgy kellene bánnunk, mint embertársainkkal, majd a következő megnyilatkozásodban kiherélnéd a húsevő hozzászólót, mert szereti a kolbászt. Ez a hozzáállás nem visz közelebb a megoldáshoz. A „nem vagyok ilyenolyan, DE” mondatokkal önmagadból csinálsz hülyét.
Amikor azt mondod, hogy keresztény vagy, akkor ez a tetteidben, a szavaidban is öltsön testet, ahogy az méltó egy keresztényhez. Nyugodtan vonatkoztasd magadra azt a krisztusi szabályt, miszerint szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Amikor azt mondod, hogy spirituális vagy, és minden létező EGY, akkor leszel szíves ehhez tartani magad, és nem csak akkor, amikor pozitívan rezegsz, a másik pedig neked tetszőt csinál.
Amikor azt mondod, hogy hibázni emberi dolog, majd nem fogadsz el egy bocsánatkérést, helyreigazítást, akkor a tetteid nem azt mutatják, hogy szerinted lehet. Akkor a saját szavaidat csúfolod meg. Mert hibázni lehet, újra ugyanazt a baklövést elkövetni azonban már nem okos. Érdemes tanulni a melléfogásainkból, de ha „máglyára küldenénk” valakit, mert hibázott, akkor… Akkor a fasorban sincs a megbocsátás. És a fejlődés is elmarad.
Egy, a hibázástól rettegő ember pontosan azt a kezdeményezőkészséget, azt az energiát, azt a munkakedvet veszíti el, ami nélkül már csak egy lelassult droid. Unalmas és szegény az a világ, ahol a kreativitást megfojtja a szorongás.
Természetesen léteznek olyan helyzetek, amikor egy hiba végzetes következményekkel jár, de valljuk be, hogy ez nem gyakori (szerencsére). Például amikor valaki összecseréli a sóoldatos és a tisztítószeres üveget, az végzetes is lehet. Az ilyen tragikus események is azt mutatják, hogy a szabálykövetés kimondhatatlanul fontos, és azért vannak a szabályok, hogy betartsák őket.
A rigid, elavult szabályok ugyanígy veszélyesek, mert magukkal hozzák az ellenszegülést. Sosem árt a szabályokat felülvizsgálni, megnézni, hogy tényleg élhetőek, értelmesek, szükségszerűek-e. Ha nem, akkor érdemes korrigálni őket. Miért? A saját biztonságunkért.
„A szabálykövetés megelőzi az írott szabályok megjelenését, sőt a nyelv kialakulását is. Nélküle együttműködő csoport, közösség vagy társadalom nem alakulhatott volna ki.” Te miért követsz egy szabályt? Hogy ne büntessenek meg, vagy mert ez a belső meggyőződésed?
Az nem kérdés, hogy jó szabályokra van szükség. Konszenzuson alapuló, értelmes, egyértelmű szabályokra. Szakmai, demokratikus (tehát többségi szavazáson alapuló, a szabadságjogokat tiszteletben tartó) szabályokra! Veszélyhelyzetben és azon túl is. És ha egyszer megszületik egy ilyen, akkor azt mindenki tartsa be, és mindenki számára legyen kötelező érvényű. Mindjárt könnyebb lenne az élet.
Legutóbbi hozzászólások