Egy világjárvány margójára.

Nem ülök most sem rettegve, miközben remegő kezemmel törlöm az izzadtságot a homlokomról, hogy most mi lesz.

„A pánik kétségbeesett rémület, amiben a menekülési kényszer felülbírálja a józan észt. Ilyenkor nem tartjuk be a viselkedési normákat, és az egyéni viselkedés sokszor függ mások viselkedésétől.” Wikipédia

Ez a pánik.

Mert ezt hívják pániknak.

Szóval, én nem pánikolok.

Fontos, hogy összeszótárazzunk, mert a félreértések és az elbeszélés egymás mellett most igazán kidobott idő. Máskor is, de most aztán tényleg.

Világjárvány van. Terjed egy koronavírus, agresszíven, exponenciálisan. Meg fogjuk állítani, ez biztos. A kérdés itt az időfaktor és a kárenyhítés.

Van egy jó hírem: az emberiségnek eddigi története során jó pár járvánnyal volt már dolga, ezért jó pár tapasztalat gyűlt már össze arról, hogyan érdemes cselekedni. Azért, hogy a lehető leghamarabb túljussunk rajta a lehető legkisebb áldozatok árán. Kedvenc könyveim közül ezt ajánlom, ha olvasnál: A Katedrális.

Van több rossz hírem:

  1. az embernek szelektív a memóriája.
  2. azt hiszi, hogy vele éppen nem történhet meg a rossz. Csak mással.
  3. azt is hiszi, hogy mindent jobban tud, mint a másik, meg az előző generáció. Hát mindent nem tud jobban.

Régen leszűrték már azt a tapasztalatot, hogy amikor járvány van, akkor érdemes nem találkozni másokkal. Persze akkor is voltak, akik mindezt nem vették komolyan, de szerintem nekik legalább a fejletlen tudományos környezet lehet a mentségük. Az emberek többsége bezárkózott. És igen, rettegtek, agresszívan viselkedtek egymással, mai szemmel teljesen felesleges és indokolatlan dolgokat is cselekedtek, mert nem volt meg a bizonyított és alátámasztott tudás ahhoz, hogy mégis mit lenne érdemes és jó csinálni. Szerintem most megvan mindez.

Tisztán és világosan látszik, hogy azokban az országokban, ahol késlekedtek a szociális érintkezés limitálásával vagy az erre irányuló intézkedések betartatásával, ott milyen mértékben harapózott el a járvány, és most mekkora erőfeszítéseket (infrastrukturális, anyagi, emberi) kell tenni azért, hogy visszaszorítsák a terjedést. Hozzáteszem, ott is hatalmas erőfeszítéseket kellett tenni, ahol viszonylag hamar bevezették a megelőző intézkedéseket.

Ez a diagram megmutatja, hogy az 1918-as spanyolnátha idején az Egyesült Államokban hány haláleset volt a városokban annak tükrében, hogy milyen gyorsan reagáltak az intézkedések bevezetésével. Egy olyan városban, mint például St. Louis, 6 nappal korábban cselekedtek, és kevesebb mint a fele a halálozási arány. Általánosságban elmondható, hogy 20 nappal korábbi intézkedések felezték a halálozási arányt.

Mégis azt látom, hogy az idő múlásával a legtöbb ország ugyanazokon a fázisokon megy át: várakozás (kivárás), reménykedés, ineffektív vagy alacsony hatásfokú rendelkezések bevezetése, aztán eszmélés, ami után irgalmatlanul nagy energiák mozgósítása árán próbálnak korrigálni.

Közben a lakosság megosztott, és arról megy a közbeszéd, hogy minek pánikolni-pánikolni kell, minek bezárkózni otthonra-azonnal zárkózzunk be. Egymásnak esünk, mert nem csak a járvány van itt, hanem egy globális gazdasági válság is, amiben a megélhetésünk, az eddigi életünk, a megszokott kényelmünk került veszélybe. Senki sem tudja, hogy mi lesz, mire számítson, hogyan építse fel magát újra, egyáltalán mekkora lesz a hatása ennek a lavinaszerű folyamatnak az életére. (Egyébként sosem tudjuk, hogy mi lesz, ez csak egy illúzió, amihez az ember előszeretettel ragaszkodik. Azért esélyek vannak, amiket viszont figyelembe tudunk venni.)

Abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy eldönthetjük, hogy az egyénnek erre van ráhatása, hogy a kis individuális atomi önállóságunk leválasztható a globális rendszerről. Elhittük az utóbbi pár évtizedben (?), hogy létezhetünk leválasztva, szigetként, egyként.

Elhittük, és most megmutatja nekünk az ÉLET, a mindenség, hogy tévedtünk.

Ez egyedül nem fog menni

Olvasom a kommenteket, és az az érzésem, hogy a legtöbb ember képtelen túllátni önmagán, képtelen közösségben gondolkodni, és mivel egyáltalán nem szokta meg az együtt cselekvést, azt hiszi, hogy majd ő egyedül, individuálisan kialakíthat magának mindenféle szabályokat, és akkor majd biztonságban lesz. Nem lesz. Sőt. Addig nem leszünk biztonságban, (habár mi is az a biztonság) amíg nem fogjuk fel, hogy összefogás nélkül elvesztünk.

Ha valakinek kétségei lennének afelől, hogy össze vagyunk kötve és egy nagy rendszer részei vagyunk, annak megpróbálom egy teljesen triviális példa alapján megmutatni, hogy mi a helyzet.

Bezárják az iskolákat, valószínűleg a legtöbb óvodát és bölcsődét is. Sokan ezt akarták. Aztán jönnek a megszólalások, hogy de hát akkor mi lesz a szülők munkájával, fizetésével. Teljesen jogosan! Látható, hogy egy rendelkezés, amely szerintem helyes és időszerű, mennyi más faktorra fejti ki azonnal a hatását. Bedobjuk a követ a tóba, és a hullámok körkörösen terjednek. Minden megváltozik.

Adaptáció – alkalmazkodási folyamat

Most adaptálódni kell. A természet így működik, és az ember a természet része. Felsőbbrendűségünk teljes tudatában elfeledkeztünk erről és hittük, hogy a természeti törvények ránk nem vonatkoznak, most pedig kapunk egy rohadt nagy pofont. Ami jó. Arra jó, hogy belássuk, nemhogy nem vagyunk a körön kívül, hanem annak nagyon is részei vagyunk, együtt rezgünk, és minden cselekvés hatással van mindenkire.

Idióták vagyunk – megkaptuk ezt az észrevételt, mert két hétre (egyelőre) felfüggesztettük az acroyoga óráinkat.

Egy olyan mozgásformát tanítunk, amely a közösségen, az együttléten, az emberi érintkezésen alapul. Nekünk ez az egyik fő bevételi forrásunk, hogy órákat tartunk. Hatalmas érvágás, hogy most nem tudunk tanítani. Nem csak anyagilag, hanem lelkileg is. Egy csodálatos közösségünk van, hétről-hétre összejövünk, játszunk, kapcsolódunk. És ezt most egy időre felfüggesztjük. Egyáltalán nem örülünk neki, egyáltalán nem esik jól, és ha a rövidtávú érdekeinket tartanánk szem előtt, akkor a végsőkig azt kommunikálnánk, hogy gyertek hozzánk, majd megoldjuk, gyakran mosunk kezet és fertőtlenítjük a tatamikat. De mi úgy döntöttünk, hogy nem így teszünk.

Rezegjünk pozitívan?

Spiri körökben – és ez a mi közegünk -, elterjedt az a nézet, hogy rezegjünk pozitívan. Ami sokaknál azt jelenti, hogy menjünk a józan ésszel szemben, és ne limitáljuk a találkozásokat, mert minek. Majd jól felturbózzuk a pozitív rezgéseket, és akkor majd minden rendben lesz. Aki pedig „bezárkózik”, az egy fejletlen, felvilágosulatlan rakás.

Rezegni ér.

Nekik annyit mondanék, hogy hihetetlenül szerencsések, hogy olyan tudatszintre sikerült kerülniük, ahol már nincs járvány és betegség. Hogy olyan rezgésekkel élnek, mint legalábbis Jézus vagy Buddha, hogy már övék a megvilágosodás, az isteni tudat. (Ezek szerint pontosan érzik, hogy minden egy, nincs te és én, csak a rendszer, amiben mindenki Egy). Én még sajnos nem tartok itt, mármint az egységes tudatnál, de azért a rendszert már érzem. Szégyenkezve vallom be, hogy tökéletesen átlagos emberi lénynek tartom magamat, jó, mégsem, mert sokat olvasok, igyekszem megszűrni a hozzám kerülő információkat, rendszeresen sportolok, figyelek az egészségemre, felülbírálom a döntéseimet, előfordul, hogy két lépés távolságból szemlélem önmagamat és az önreflexió sem áll távol tőlem.

Szóval ezeknek a pozitív rezgéseknek a középpontjában létező embereknek mondom, hogy nagyon örülök nekik, de azért lássák be azt is, hogy nem mindenki ilyen áldott, és legyenek tekintettel azokra is, akik még nem jutottak el az ő szintjükre. Legalább verbálisan legyenek rájuk tekintettel. Legalább az érzelmek szintjén tanúsítsanak türelmet, megértést, ne adj’ isten, tiszteletet a tudatlanoknak.

Immunerősítés

Erősítsük az immunrendszerünket. Hajrá! Erősítsük. Ez az egyik legfontosabb feladatunk, de attól, hogy az én immunrendszerem erős, az unokahúgoméi nem azok, édesanyám kardiológus főorvos és 64 éves, naponta találkozik betegekkel, minden erejét megfeszítve dolgozik, és a frontvonalban igencsak kitett a fertőzésnek. Én rá is gondolok. Gondolok azokra a tanítványokra, akiknek idős szüleik vannak, meg sok gyerekük. Gondolok a saját gyerekeimre is.

Nem pánikolok, hanem gondolkodom. Igyekszem a cselekedeteimet egy rajtam jóval túlmutató körben szemlélni. Nincs menekülési kényszerem, amit felülbírál a józan ész. Éppen ellenkezőleg. Igyekszem a józan ész oldaláról döntéseket hozni.

Az egyik ilyen döntés, hogy most megvárom, merre mennek a folyamatok. Figyelek. Eközben kiveszem a részemet a történésekből annyiban, hogy ha nem tudok hozzátenni, akkor legalább nem veszek el belőle.

Nyerészkedés

Szeretnék korrekt információkhoz jutni, szeretném, ha olyan közeg lenne itthon, ahol hihetek a médiának, szeretném, ha megszűnne a nyerészkedés ezen a járványon. Azok, akik többszörös áron adják a kézfertőtlenítőket, azok, akik mindenféle kiskapus megoldásokkal invitálják az embereket a rendezvényeikre (a 99 nem 100), azok, akik döntéshelyzetben vannak, és nem engedik a tesztelést, mert drága, azok, akik felhalmoznak, mások elől elvéve a lehetőséget, azoknak mondom, hogy ezt tovább ne! Nagy az esélye, hogy így nyúlik el ez a járvány sokkal hosszabb időre. És ez nagyon óvatos és civilizált megfogalmazás volt a részemről.

Én betartom a szabályokat, nem keresek kiskapukat, sőt, a hozzám érkező információk alapján előre gondolkodom. Távolságot tartok, és új kereteket keresek. Új formákat és új lehetőségeket.

Könnyű? Nem. Jól esik? Nem. A születés sem esik jól, mert egy biztonságos, meleg és kényelmes közegből kerültünk ki egy totálisan másik rendszerbe. Ennek ellenére a legtöbbünk vette az akadályt, és most itt vagyunk a Földön. Együtt. Új világ formálódik, szerintem hagyjuk megszületni, aztán pedig vigyázzunk rá sokkal jobban, mint ahogy azt eddig tettük.

Egy dolog van, amiért izgulok. Az, hogy ne felejtsünk. Éljünk ezzel a lehetőséggel, tartsuk tiszteletben a változást, tekintsük esélynek a járványt, és a most szerzett tudással és tapasztalattal építsünk fel egy sokkal jobb világot.