Lélegezz – NuadTeam

Lélegezz

Jó pár éve született meg ez az írás, és még mindig aktuális. Azóta elvégeztem egy Gerincjóga oktatóit, egy Acroyoga International oktatóit, a bölcsek köve nincs nálam, gyakran elfelejtek lélegezni, de legalább törekszem.

Lazán.

Sóhajtsd bele magad a mozdulatba.

Erről szól a jóga.

Idestova három éve jógázom. Szereti a testem és a lelkem is. De eddig…

…eddig belefeszültem a gyakorlásba. Úgy, ahogy az életemben annyi mindenbe. Mert én a feladatokat megölni, kinyírni akarom. Nem szimplán teljesíteni, hanem eltörölni őket a Föld színéről.

Apámtól tanultam, aki zsenge gyerekkoromtól kezdve jó példát mutatott ebben. Az öreg imád a ház körül és a házban barkácsolni. Felépített már pár családi házat, ez mondhatni divat volt. Szóval apám kiskoromtól fogva maga mellé rendelt, ha bütykölni kellett valamit. Nem gyerekmunkáról volt szó, hanem együtt töltött időről. Sokat tanultam belőle, alapvetően szerettem így ellenni. Lány létemre már tízévesen adtam neki a spaklit, meg az anyaalátétet, és tudtam hol vannak a pincében a csillagkulcsok és a csőkulcsok. Ez a része pipa a dolognak.

A bajok mindig azzal kezdődtek, ahogy Murphy bácsi mondja, hogy ami el tudott romlani, az el is romlott. Ennek a törvényszerűségnek köszönhetően mindig, értsd tényleg mindig volt valami bibi szerelés közben. Vagy eltört egy szerszám, vagy kicsorbult, eltűntek a hozzávalók, nem fért be apám keze a résekbe, lefröccsent a festék, idejekorán megkötött a csemperagasztó, nagyobb volt az ablak, mint a keret, elfelejtette megvenni, többet vett belőle, rövid volt a huzal és rosszul kötötte be a falba a vezetéket.

Ilyenkor elborult szegény feje, és az ultrák kemény magját megszégyenítő káromkodásokba kezdett. Ezeket persze sosem alkalmaztam én magam, hiszen hamvas lányságomban nem vetemedtem volna senki anyjának, coitusának, ánuszának egybeolvasztására. Például…

Tehát a szerelés cirka ötödik percében beütött a mennydörgős ménkű: apám totál elvesztette a fonalat, anyázott rendesen, miközben próbálta megoldani a feladatot. Belefeszült, elborult az agya, már egyáltalán nem tudta átgondolni a dolgokat logikusan. Ha próbáltam segíteni az volt a baj, ha nem, akkor az, ha csöndben maradtam az volt a baj és ha beszéltem, akkor az.

Apám mindemellett egy tisztalelkű, becsületes, alapos, korrekt férfi, aki rajong a családjáért és mindent megtesz értünk. A problémamegoldási gyakorlata azonban igen “kososra” sikeredett.

Na, én így szocializálódtam a feladatmegoldásra. Egyébként csodálatos gyerekkorom volt, és baromira szeretem az apámat. Csak segíteni ne kelljen neki. Mert az agyhalál. (Update: azóta sokat lágyult édesapám.)

És hogy mindez hogy jön össze a jógával?
Adott egy nő, aki hajlamos ráugrani a feladatra és addig szorítani azt, amíg ki nem leheli a lelkét. Így látta. Adott egy nő, akinek a legtöbb probléma nem érdekes felvetés, hanem esküdt ellenség.
És akkor jött a jóga.

A lazulás, légzés, koncentráció művészete.
Oh, azok a kicsavart ászanák! Amikor a lábamnak és a nyakamnak közelebbi kapcsolatba kellene kerülnie. Vagy az, amikor a térdemnek és a homlokomnak kéne ugyanezt tennie. Ott van a lótuszülés, a skorpió, natarádzsászana, ékapáda  rádzsakapótászana. Mindet akarom, lehetőleg azonnal! Mert olyan nincs, hogy én valamit nem tudok! És nem azonnal…
Olyan nincs, hogy feszül és fáj és nem enged! Mert én akkor is megcsinálom! Ja, hogy közben elfelejtek lazulni, lélegezni? Istenem, mindenki követhet el hibákat…

Jóga póz
Jóga póz

Hogy az egésznek a lényege veszett el a harc közben? Erről hajlamos voltam megfeledkezni. Még az is előfordult, hogy lesérültem, annyira erőltettem egy-egy mozdulatot. Egészen addig, míg egy jógaoktató lány egyszer mellékesen megjegyezte, hogy a legnagyobb titok a jógában az elengedés.
Amikor csak engeded a dolgoknak, hogy megtörténjenek, a maguk tempójában és a maguk idejében. Amikor a légzéssel követed a mozdulatokat, amikor elsóhajtod a feszültséget, és habár belefekteted az erődet, de engeded, hogy az történjen, aminek éppen történnie kell. Higgyem el, meg fog történni.

Pardon? Elnézést! Én eddig nem így éltem. Én eddig akartam és törekedtem! Sürgettem és megfeszültem! Nekem ez nem fog menni!

Ott álltam, totál elveszetten, vagy két évtizednyi beidegződéssel a hátam mögött, akarás-hegyekkel, és lila dunsztom nem volt arról, miként lehet másképp.

Mégis megpróbáltam.
Addig engedtem a mozdulataimat, amíg engedte a testem. Ott megálltam, lélegeztem és belefeledkeztem. Elhittem, hogy megtehetem ezt is. Elhittem, hogy van időm, akármennyi, tiszteltem a testem, a határaimat, elfogadtam önmagamat.
Aztán szépen belecsúsztam a pozíciókba.
A jógaoktató azt mondta, csak az agyunk hiteti el velünk a határainkat. Egyébként nincsenek. Egyáltalán nincsenek határok.

Fellépés a Lótusznapokon 2018-ban
A szokások maguktól nem változnak. Én tudok változtatni.

Lélegezz.

Lazán.

Sóhajtsd bele magad az életedbe.